Ha tudok valamit, amit itthon nem tud mindenki, azt nagyrészt annak köszönhetem, hogy a kilencvenes években ideköltözött külföldieket igyekeztem gyógyítani. Akkor én is "magyar mainstream" voltam, de hamar kiderült, hogy ezzel nem lehet megtartani az amerikai betegeket. Az első fülbeteget Révay Kati (Dr. Révay Katalin) küldte hozzám 1992-ben, akivel előtte együtt dolgoztunk a Heim Pál Kórház Csecsemő Osztályán. Én aztán a fülészetre vágytam és kerültem - két év várakozás után. (Ez utóbbi ma már hihetetlen, lasszóval fogják a kórházi orvosokat.) Katinak akkor már volt kapcsolata az amerikai iskolával (AISB), és szerepelt az orvoslistájukon.  (Sajnos ezt a nagyon kedves, okos és szép kolléganőt borzalmas szenvedés után elvitte a melanoma.)

Szóval, az első amerikaival szerencsére nem volt konfliktus, és meg is kérdezte rögtön, hogy zavarna-e, ha a nevemet felvennék az említett listára, mert nincs rajta fül-orr-gégész. Nem zavart.

Pár hónap múlva nyitottam a rendelőmet édesapámtól megmaradt műszerekkel, édesanyám lakásában. Ezt személyesen elújságoltam az amerikai iskola nővérének, aki már azzal fogadott, hogy a Nagykövetség nővére szeretne megismerni. Ez is megtörtént, úgyhogy a követségi listára is felvettek. Elkezdtek jönni a külföldiek, annyira, hogy 2,5 év múlva felmondtam a Heim Pálban.

Már az egyik első amerikai otthagyott a fejemen a tükörrel, mikor mondtam neki, hogy a gennyes középfülgyulladás miatt most fel kell szúrni a gyerek fülét. Paff voltam, hogy nem hagyta. Innen ered az érdeklődésem a külföldi módszerek iránt.  (Bizony, érdekből voltam nyitott.)

folytatás 

 
olvasói kommentár 

vissza a bloghoz